Ha a legjobb minőségű amerikai homárra (angolul „lobster”) fáj a fogunk, akkor azt nem Párizs egyik Michelin-csillagos éttermében kaphatjuk meg – ehhez el kell utazni azokba a kis amerikai halászfalvakba, ahol kifogják őket!
Érdekes, hogy a homár a 19. század közepéig kifejezetten silány ételnek számított, csak a szolgák, a nagyon szegények és a börtönlakók fogyasztották. A szerződéses szolgák kikötötték, hogy maximum 2 alkalommal esznek homárt egy héten, ha ennél többször kellett volna enniük, az már igen embertelen lett volna (bővebben: itt). Később a bostoniak és a new yorkiak egy ínyenc csoportja igen rákapott a homárra, így lett a vörös homár New England, illetve Boston egyik jelképe.
Jó tudni!
A homár olyan szempontból különleges étel, hogy minél drágább, annál rosszabb. Ennek oka, hogy a kifogás után a homár csak élve szállítható, és minél messzebb kerül attól a helytől, ahol kifogják, egyre drágább lesz. Ez még érthető, de hogy lesz rosszabb? Ennek oka, hogy a fiatal példányok húsa a legédesebb, ezek viszont csak a partig jutnak el élve. A nagyvárosig való szállítást csak az idősebb, nagyon kemény páncélú példányok élik túl, ezek viszont kevésbé ízletesek.
Tehát ha tehetjük, a drága éttermek helyett zarándokoljunk el egy apró, Atlanti-óceán parti falucskába. Mi is ezt tettük, Rockportban jártunk.
Rockport Bostontól északra fekszik, kb. 1 órára a Cape Ann félszigeten. A falut 1623-ban alapították, fakitermelésből és halászatból élő telepeseknek adott otthont. Festői szépségű fekvése, ódon házai művészek tucatjait vonzották és vonzák ma is, számos galéria kínálja portékáit. Jelképe a mólón álló vörös ház, egyszerűsége sok festőt megihletett már.
A főutcát egy tengeri móló adja, ahol nem tudjuk eltéveszteni azt a leginkább „büfének” nevezhető bódét, amely előtt valószínűleg sor is áll, mivel itt készül a település legjobb homárja! A hely neve: Roy Moore Lobster Company (kritika: itt). Sorbanállás közben megszemlélhetjük a helyet belülről, mindenféle tárgyak függenek a falon (hajóalkatrészek, evezők, bóják stb.), illetve egy hatalmas kádban homárok százai úszkálnak összezsúfolva, halálukra várva.
A homár elkészítése kegyetlen egyszerűséggel zajlik, szimplán bedobják őket (élve) forrásban lévő vízbe, ahol pár perc alatt felveszik a híres rákvörös színt. Az USA északkeleti partján a nagyobb boltokban kivétel nélkül kapható homár, ezért az otthoni homár készítésnek semmi akadálya. Először mérjük meg a homárt, mivel a fél kilós 7 perc alatt fő meg (minden további fél kiló esetén adjunk 3 percet a főzési időhöz), majd miután elkészült egyszerű szószokkal (pl. citromos vajas) „tálaljuk”.
Hogyan együk a homárt?
A homár elfogyasztása fejtörést okozhat, éttermekben külön eszköz áll rendelkezésünkre, a halászfaluban csak a kezünk.
Először szedjük ki a lábait egy csavaró mozdulattal. Ezt követően törjük le az ollókat is tartalmazó „végtagot”, majd az ollókat törjük le a láb többi részéről. Az olló kisebb részét elhajlítjuk, miközben a szánkba vesszük a csonkot és kiszívjuk az ízletes nedűt. Vigyázat, ha megmozgatjuk az olló kisebb részét, azonnal kifolyik az értékes testfolyadék! Az ollókat erős ökölütéssel törjük szét (ezzel a mozdulattal ne a francia éttermekben hozakodjunk elő), máris felszabadul a hús, vannak, akik szerint az olló húsa a legízletesebb rész. Majd letörjük az állat farkát és az asztalhoz szorítva itt is feltörjük a páncélzatot. Végül a testből is kihámozzuk a maradék húst. A részleteket illetően nézzük meg ezt a videót, ettől garantáltan megjön majd az étvágyunk. Összehasonlításképpen a valamivel elegánsabb francia módszer itt nézhető meg.
Ha mégsincs bátorságunk egy egész homárral elbánni, akkor ajánljuk a „lobster roll”-t, ami filézett homárhús egy szendvicsben.
A homár íze csak távolról hasonlít másra (talán „csirkés garnéla”), annyira jellegzetes, hogy mindenképpen meg kell kóstolni egyszer az életben!
Szöveg: György Bence, fotó: Volák Adrienn
