Az egyház több mint kétezer éve próbálja meg befolyásolni a hívők étkezési szokásait, védve őket a kárhozattól. Az ételválaszték terén is igyekezett ráerőltetni normáit a társadalomra, igaz nem egyszer megpróbált jó példával elöljárni. Így például 1134-ben előírták - a cisztercita szerzetesek szabályzatában -, hogy valamennyi kolostor területén tilos bárkinek is húst és zsiradékot fogyasztania, kivéve a nagybetegeket és a kézműveseket. A katolikus egyház a középkorra végül évi 210 húsevő és 150 böjtös napot jelölt ki (Hoffmann 2001:109-110).
A „Böjt: olyan nap vagy napok, amelyen a vallási előírások szerint semmit, vagy csak bizonyos ételeket szabad enni. Pl. Nagy ~: hamvazószerdától húsvét vasárnapig tartó időszak, amikor nem ettek húst és zsíros ételeket, és általában a mulatozás is tilos volt. ~ -ös ételek: egyszerű, sóban főtt bab, olajos káposzta, aszalt gyümölcs, savanyú halleves, héjában sült burgonya, tojástokány stb.” (Csizmadia 1993:65) bővebben itt!
A böjtös napok csökkenését a protestáns reformáció indította el, amely többek között elutasította a római egyház étkezési szabályait is. „Ahogyan az atya mondja a családjának: »Teljesítsétek buzgón az én akaratomat, ami a többit illeti, egyetek, igyatok, öltözködjetek, ahogy nektek tetszik« hasonló módon nem törődik Isten azzal, hogy miként étkezünk vagy öltözködünk.” Luther e szavakkal az evangéliumok és Pál írásaira hivatkozva bírálja a táplálkozási tárgyú egyházi rendelkezések létjogosultságát, mondván, hogy e kérdésben mindenkinek saját választása és belátása szerint kell döntenie. Luther tézisei alaposan megbolygatták az európai táplálkozási szokásokat. Ebből adódóan se szeri se száma a protestáns részeken a 16. és 17. században írott a szabad húsfogyasztást méltató műveknek (pl.: Diatriba de esu carnium et quadragesima pontificorum, azaz Értekezés a húsevésről és a pápista Nagyböjtről, melyet Arnoldo Montano adott ki Amszterdamban 1662-ben).
Természetesen a katolikus egyház sem késlekedett a tiltott és megengedett ételek csoportját egyre részletesebben és szőrszálhasogatóbban behatároló dietetikai értekezésekkel, ilyen volt például Paolo Zacchia Vitto queresimale-ja (Böjti étkezés. Róma, 1636.). A böjt értelmezése a reformáció hívei között nem volt egységes, míg az északi vidékeken Luther tanítását vették át (Montanari 1996:136-137), addig Kálvin követői Genfben a 16-17. században ugyanazokon a napokon tartózkodtak a húsételektől, mint a római katolikus társaik, és csak a 18. században lazult valamit a böjti fegyelem (Hoffmann 2001:110,111).
A böjt alatt fogyasztott élelmiszerek meghatározó szereplője a hal – ez már az előző évszázadokban általánossá vált (Blond – Blond 1971:158-165; Kulcsár 1964:97) – ennek következtében roppant nagy volt az igény a friss, füstölt, sózott, folyami és tengeri halak iránt (Braudel 1985:218). A reformáció hatására azonban bizonyos területeken a fogyasztás visszaesett, mert már nem volt olyan erős a mesterségesen felhajtott kereslet (a tengerparttal rendelkező országokban az étrend alapvető eleme továbbra is a hal maradt), ezért az édesvízi halászattal foglalkozók egy részének másfajta munka után kellett néznie.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kora újkorban az emberek nem csak böjti napokon, hús helyett fogyasztottak halat, hanem a hét bármely napján szívesen ették, csupán csak élvezetből is (Benda 2006:89).
A hal visszaszorulása mellett a főzéshez használt zsiradék fajtája is megváltozott a korban. A korábban szigorú böjti olívaolaj helyett egyre gyakrabban készítették az ételeket vajjal. Már Nagy Károly (742-814) is közbenjárt a pápánál, hogy engedélyezze a vaj használatát az északi monostorokban, mivel az olajbogyó nem terem meg az Alpokon túl. (Montanari 1996:138-140) Magyarországon 1611-ben Forgách Ferenc esztergomi érsek kért és kapott pápai felmentést hazánk számára a tejtermékek és a tojás böjti fogyasztása alól (Tóth 2000:158.) A reformáció hatására a hollandok már a 17. században vajjal „zsírozták” a salátáikat, amelyre később az angolok és a franciák is áttértek. (Montanari 1996:141)
Összességében megállapíthatjuk, hogy mindazokon a területeken, amelyek protestánsként, mind pedig azokon, amelyek katolikusként kerültek ki a reformáció-ellenreformáció korszakából, az étkezés milyenségét befolyásoló szabályok megszűntek napról napra való ritmust diktálni a táplálkozásban (Kisbán 1984:388-389).
IRODALOMJEGYZÉK
BENDA 2006. BENDA Borbála: Halfogyasztás a főúri udvarokban a Királyi Magyarország és Erdély területén a 16. és 17. században. In: ACTA Tanulmányok II. 1. kötet. Szerk. CSURGAI Horváth József – KOVÁCS Eleonóra, Alba Civitas Történeti Alapítvány, Székesfehérvár. 89-119.
BLOND – BLOND 1971. BLOND, Georges — BLOND, Germaine: Évezredek asztalánál. Táplálkozásunk története. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.
BRAUDEL 1985. BRAUDEL, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus a XV-XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.
CSIZMADIA 1993. Gasztronómiai lexikon. Szerk. CSIZMADIA László, Mezőgazda Kiadó, Budapest.
HOFFMANN 2001. HOFFMANN Tamás: Európai parasztok II. Az étel és az ital. Osiris Kiadó, Budapest.
KISBÁN 1984. KISBÁN Eszter: Korszakok és fordulópontok a táplálkozási szokások történetében Európában. = Ethnographia, XCV(3):384-399.
KULCSÁR 1964. KULCSÁR Zsuzsanna: A középkori élet. Budapest, Gondolat, 1964.
MONTANARI 1996. MONTANARI, Massimo: Éhség és bőség. A táplálkozás európai kultúrtörténete. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.
TÓTH 2000. TÓTH István György: A magyar művelődés a kora újkorban. In: Magyar művelődéstörténet. Szerk. KÓSA László, Osiris Kiadó, Budapest. 136-203.
